"Rendnek köll lenni", de mivel hogy magától, tekintettel az emberiség sokféleségére, nem lehet rend, őrizőket kell rend-elni melléje. Kicsoda, micsoda is a rendőr? A társadalom közbizalmasa, olyasvalaki, aki tisztában van a rend szabályaival, azokat megalkuvás nélkül betartatja azon az erkölcsi posztamensen állva, amely alapzat felirata lehetne, hogy: BETARTATOM, MERT BETARTOM.

Május 19-én, pénteken este zajlódott városunkban a "sárguló" egyetemisták fáklyás felvonulása. Jómagam onnantól kezdve követtem figyelemmel az eseményt, hogy a végzősök menete kikanyarodva a Georgikon utcából, a kastélypark felé vett irányt. Ez a vonulás üdítő látványnak bizonyult. Először is volt a kemény mag. Ők fáklyával a kezükben aránylag fegyelmezetten vonultak és körülbelül olyan lelkesen, ahogy a túlszaporodott lemmingek seregelnek a tenger felé. Voltak aztán a szintén fölfáklyázott lemaradók, akik trécselve és némi késéssel ugyan, de végül megérkeztek a tetthelyre. Ahol a diákság először is elénekelt egy régi, a sáros, de Istenáldotta Keszthelyről szóló gazdásznótát rettentő hamisan, majd tettlegesen megkoszorúzták a Georgikon-alapító Festetics György gróf szobrát.

A társadalom, mármint az emberi, sajátos képződmény. Olyan, mint a dobostorta. Váltakozó zamatú rétegekből áll. Legalul van a papírral érintkező, annak ízét kissé átvevő tésztaszint, legfelül pediglen a lényeg, a pirított cukor. Az édes.
Van Keszthelyen, a Bakacs utcában egy hajléktalanszálló, amit a Szent Erzsébet Alapítvány tart fenn. Jelen pillanatban nyolcan élnek itt. Fölösleges és céltalan taglalni, ki hogyan és miért jutott ide. Köztudott, hogy a hajléktalanok szinte minden társadalmi réteget képviselve vannak jelen közöttünk. A fővárosban például találtatik volt egyetemi tanár, kiugrott pap, filozófus; ki alkoholista, ki csak a személyi szabadság szerelmese. Nem lehet őket csokorba kötni, mint az ibolyát. Néha szokatlanok, furcsák és talán érthetetlenek – de vannak, élnek, mert ugyanolyan joguk van a léthez, mint bárki másnak.

Kissé nagyképűen angolul, az Európai Unió anyanyelvén írtam föl a címet. Ami annyit tesz saját, ősi nyelvünkön, hogy „Magyar gerinc”.
Háromféleképpen lehet születni. Halva; élve és egészségesen; továbbá lehet ugyancsak élve, de hátránnyal. Nyitott szívvel például. Avagy gerinc nélkül. Utóbbiaknak van ugyan a hátukban valami csontoszlop, ami megakadályozza, hogy permanensen az alázat görbe pózában létezzenek, nekik ama gerinc a lelkükből hiányzik.

Kezdetben volt: a Taigetosz. Ez egy hegység Görögországban, az ókori Spártában innen hajították le azokat a gyerekeket, akiket gyöngének, életképtelennek minősítettek az akkori tudorok. Filozófiai alapja az volt ennek az eljárásnak, amit
röviden így lehetne megfogalmazni: Spártának is, meg nekik is jobb így. Róma később átvette eme felfogást, s bár ők ezt a fajta kegyetlenséget mellőzték, azért fontosnak tartották kinyilvánítani, hogy „Mens sana in corpore sano”, ép
testben ép a lélek. Vagyis aki fizikálisan kevésbé szerencsésnek született, annak
a lelke is hibás. Ez a szemlélet meglehetősen tartósnak bizonyult. Így például
máig se hajlandók papneveldéikbe fogadni bizonyos egyházak azokat, akik nem
hibátlanok küllemre, akik megjelenésükben elütnek az „egész”-ségesektől, mert
az ősi előítélet kiirthatatlan: nem lehet jó pap az, aki rossznak

Ácsorgok a keszthelyi vasútállomás melletti Bakter nevezetű műintézetben. Talpon állva jólesik itt olykor egy fröccs: az ember nézi a mindenfelé utazókat, hallgatja ilyen-olyan beszélgetéseiket, bámulja az autókat, szupermotorokat, meg a negyedmilliós robogókon bohóckodó, jól adjusztált kamaszokat. A Homo Kesztheliensis nyugisan ácsorog, hörpölgeti italát, elvan békésen. Ám
egyszerre vége szakad az idillnek. Elődübörög a Keszthelyi Hegység mélyéből egy kamion, dugig rakva rönkökkel. Aztán még egy és még egy. Dörögnek a vasúti kirakodó felé. Felocsúdva békés szemlélődésemből biciklire pattanok, s irány a rakodó. És mit látok amottan? Kivágott fák megszámlálhatatlan köbmétereit, valóságos rönk-Himaláját. Arra várnak a méretre darabolt néhai
fák, hogy a vagonok elvigyék őket ki tudja, hová. Utazik, vonatozik a magyar erdő, mint ahogyan egykor azok, akik nem fából,

Igaza van annak az ítésznek, aki nehezményezi, hogy valaki csak a negatívumokat hajlandó észrevenni és ábrázolni. Igaza van, igaza van. Léteznek szép dolgok a földön, szűkebben Keszthelyen is. Nos hát vegyük csak.

Sokan tagadják. Különösen azok, akik szerint Holdutazás se volt. Hanta az egész. Azon a nagy darab sajton nem lehet sétálni, tömeges emberirtás meg tökéletesen abszurd elképzelés.
Hosszasan tűnődtem a dolgon. A Holdjárást el tudtam fogadni, ám a holokausztot nem. Kialakítottam így egy elméletet, ami a következő.
Történt, hogy néhány ezer, tízezer, százezer, millió zsidó hirtelen ráébredett önnön hitványságára. Bűnösségére. Ezért úgy határoztak, hogy vétkeiket lerovandó kimennek Birkenauba, és ott dolgozni fognak önkéntesen. Példájuk ragadós volt. Követték őket a cigányok, szintén mint bűnös és alkalmatlan népség, aztán meg a homoszekszuálisok, az antifasiszták és elmebetegek.
Birkenauban volt meló rendesen, de fürdési lehetőség nem. Hallották ám egyszer az önkénesek, hogy három kilóméterre oda, Auschwitz-ban kitűnő, klimatizált zuhanyzók vannak. Átballagtak tehát.